Amikor a hálára gondolunk, szinte tódulnak emlékezetünkbe a megtanult aranymondások, igeversek:

„Aki hálával áldozik, az dicsőít engem…”Zsoltárok 50: 23.

„Istenem vagy te, azért hálát adok néked.” Zsoltárok 118: 28.

„Bízzál Istenben, mert még hálát adok néki…” Zsoltárok 42: 12.

„Adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor, mindenért…”

Efézus 5: 20.

Felmerül a kérdés: Vajon a gyakorlatban is alkalmazzuk, amit megtanultunk? És mint az élet egyéb területein, itt is az érvényesül, hogy többet jelent gyermekeink számára, amit megélünk, annál, amit csak tanítunk!

Sokan átmentünk már nagy próbán, nehézségen, amikor úgy éreztük, hogy ha ebből kihoz az Úr, örökké hálásak leszünk neki. De ez meg is valósul?

Lehet-e egyáltalán hálára nevelni? Nem erőltetett az ilyen köszönet? Mert úgy érezzük, hogy a hálának szívből kell jönnie, önként. Ez így igaz!

Ugyanakkor mennyi jó dolgot teszünk csak azért, mert megtanultuk, mert kötelező (pl. fogmosás, a KRESZ szabályainak betartása stb.). Ha csupán azt tennénk, amit az érzéseink diktálnak, önpusztító, önző életet élnénk.

Isten, a teremtőnk jól tudja ezt. Tudja, hogy nekünk a legjobb, amikor hálával, örömmel, megelégedéssel van tele a szívünk!

Számomra Anna hálája kimagasló példa. A sok szenvedés, megaláztatás, imádság után megszületik a várva várt Sámuel! Elválasztása után édesanyja ígérete szerint- elviszi Éli főpaphoz, hogy ott is hagyja!

Belegondolni is megrázó! (Engem még az is megviselt, amikor az óvodában hagytam először a gyermekeimet). És nem azt olvassuk Annáról, hogy vigasztalhatatlanul sírt, hanem imádta az Urat, és hálát énekel!

Talán nem véletlen, hogy éppen az ő fiának jutott először eszébe, hogy felállítsa Eben-Háézer kövét, mert ezt mondta: Mindeddig megsegített bennünket az Úr!

Az Igéből azt látom, hogy Krisztus el is várja a hálát. Megdöbbentő figyelni életét, mennyire önzetlenül, alázatosan szolgált. Ment (gyalog), amikor hívták, gyakran még enni sem maradt ideje, annyira lefoglalták a szükségben levő emberek. Viszont örömmel fogadta, ha megköszönték gyógyítását, bűnbocsánatát. Gondoljunk csak a tíz leprás esetére, vagy amikor a bűnös nő megkeni Jézus lábát. De Megváltónk példát is mutatott a hálaadásban.

Ő, aki Isten Fia, aki ott volt a teremtésnél, aki a láthatatlan Isten képe, hálát ad, amikor kezébe veszi a kenyeret, és még sok más esetben is.

Mózes is hangsúlyosan inti Izrael népét, hogy amikor bemennek majd az Ígéret földjére, és bőségben fognak élni, föl ne fuvalkodjanak, ne gondolják, hogy ezt saját erejükből érték el (5 Mózes 8: 11-18)! Ma is fenyeget bennünket hasonló kísértés.

Élvezzük Isten áldásait, segítségét tanulásban, munkában, és közben észre sem vesszük talán, hogy magunknak tulajdonítjuk az elért eredményeket, és nem Istennek adjuk a dicsőséget!

Milyen szükség van ilyenkor egy szeretettel teljes figyelmeztetésre, intésre!

Pál apostol is felhívja figyelmünket hasonló veszélyre: „Mert bár az Istent megismerték, mégsem dicsőítették Istenként, sem hálát nem adtak néki.” Róma 1: 21. És elmondja a következő versekben, hogy mi történik azokkal, akik elmulasztják a hálaadást, Isten dicsőítését: olyan szörnyű bűnökbe eshetnek, amikre szinte gondolni sem szeretünk, a vége pedig halál.

A fentiek alapján igen nagy a felelősségünk szülőknek, idősebb hívőknek, mire tanítjuk gyermekeinket, a következő nemzedéket. Bár megvalósulna az Ige szava: „Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” 1 Thessalonika 5: 18!