A TÖRTÉNELEM KEREKE

Székelyudvarhely az Erdélyimedence délkeleti részén, a Nagy-Küküllõ felsõ folyása mentén fekszik. A Szarkakõ, a Nagyoldal, a Csicser és a Budvár határolja. Ez a vidék kedvezett az ember korai letelepedésének: régészeti ásatások bizonyítják, hogy a város és környéke évezredek óta folyamatosan lakott. A város neve elõször az 1332-es pápai tizedjegyzékben szerepel Uduarhel alakban.
1558-ban Izabella királynõtõl kapja pecsét- és címerhasználati jogát.
Címere:
Páncélos kéz tõrrel, amelyre szív és medvefõ van tûzve, a címer felsõ terében négy csillag közt az 1558-as évszám áll.
A pecsét körirata: Sigillum Oppidi Siculicalis Udvarhely.

A fejedelmi kor Székelyudvarhelyének életét, amint ezt az 1614-es lustra erõteljes "városi rendbéli" rétege is tükrözi, jelentõs mértékben a céhek kialakulása és lendületes fejlõdése határozta meg. A fazekasok céhe feltehetõen 1572-tõl mûködik, de csak 1613-ban nyeri el alapszabályzatának hatósági elismerését.

A második jelentõs tényezõ a város életében a két középfokú tanintézmény, az 1593-tól mûködõ jezsuita iskola, a késõbbi Katolikus Gimnázium - alapítója Marosvásárhelyi (Mészáros) Gergely - és az 1670-ben alapított Református Kollégium - alapítója Bethlen János, Apafi Mihály fejedelem kancellárja, elsõ rektora Letenyei Pál.

A polgárosodás
Természetesen a polgárosodás eme kezdeti szakaszának is meg voltak az árnyoldalai: a különbözõ társadalmi rendû lakosok (nemesek, városi rendbéliek, jobbágyok és zsellérek) mind különbözõ módon adóztak, külön bíráskodás alá tartoztak, ez az állapot pedig állandó feszültségforrás volt. Egy 1765-ös feljegyzés a közrend és köztisztaság hiányosságairól beszél: "az utcák hosszas esõzés idején hónapokig sárral telvék. (...) Az éjjeli kóborlások, ivások, lármák, az éjjel-nappali gyakor puskalövések (éjjeliõröknek még hírök sincs ) a békés lakósok nyugalmát zavarják. A mészárszékek a mészárosok tetszése szerint kezeltetnek, a marhákat a városháza elõtt a piacon vágják, ahol a kifolyó vér nyaranként a levegõt megfertõzi. "Több XIX. század eleji utazó is szóvá teszi, hogy Udvarhelynek nincs egy tisztességes fogadója, ami van pedig, az " mocskos szobával, üvegezetlen ablakokkal és szürkés ágynemûvel" várja a vándort. Kocsma viszont van bõven: Szigethi Gyula Mihály, a kollégium professzora írta 1826-ban, hogy ezek cégérein " a mókus a városból kimehetne".

Az 1848-49-es forradalom és az utána következõ parancsuralmi rendszer megtörik a fejlõdés ütemét, ám a múlt század hatvanas éveitõl a polgárosodás és urbanizáció újabb lendületének lehetünk tanúi. Az 1870-es években Székelyudvarhely lakósságának 23,42%-a kisiparos volt, ez a réteg a céhes hagyományok alapján szervezett ipartársulatokba tömörülve tevékenykedett ezután is, hogy 1872-ben a céhrendszert hivatalosan felszámolták. 1873-ban létrejött az elsõ"Zálogkölcsönzo Intézet" (sajnos egyelõre igen alacsony tõkealappal), 1888 március 15-én megnyílt a Héjjasfalva - Székelyudvarhely szárnyvasút, megjelennek a "gyárszerû" vállalatok (1910-ben három ilyent tartottak nyilván). A kereskedõ és iparosréteg mûvelõdési igényeire utalnak az 1827-ben alapított Polgári Olvasókör, a Nõegylet (1875), a Kereskedõ Ifjak Olvasóegylete (1887) , az Ipari Önképzõ és Segélyegylet (1890) a Dalár Egylet (késõbbi Székely Dalegylet, 1868), a Polgári Szimfónikus Zenekar (1898). 1872-ben lát nyomdafestéket az elsõ helyi lap, a Szombathy Ignác által szerkesztett Udvarhely.

Bõvül az iskolahálózat is: 1871-ben létesül az Állami Fõreáliskola, 1893-ban a Kõ- és Agyagipari Szakiskola. Középületek és impozáns polgári házak tucatjai emelkednek belvárosban melyek közül csupán a legjelentõsebbeket soroljuk: a régi korház(1885), az új "Vármegyeháza"(1897), az Állami Fõreáliskola épülete (1891), a katolikus gimnázium (1910) illetve a református kollégium (1912) új épületei. A város "átnyúlik" a Nagyküküllõn, Szombatfava irányába, melyet 1895-ben hivatalosan is "bekebelez").

Mindezek után nem meglepõ az a derûs kép, melyet Hankó Vilmos, az 1896-os Székelyudvarhelyrol fest: "Házcsoportjai, utcái, útjai, a csinos, részben emeletes házak csoportjaiból kiemelkedõ templomtornyok, az utcákon pezsgõ élet, egy fejlõdésben levõ, gyarapodó takaros város benyomását teszi az emberre". Igaz, nem mindenki érzékelte így. Szabó Dezsõ, aki a Fõreáliskola tanáraként néhány évig mintegy belülrõl szemlélhette a századforduló Udvarhelyét, így ír róla: "Egy csomó krumplikõ körül három középiskola és négy templom búsul az ég felé. A köveken egy pár száz székely s egy pár ezer méltóságos úr lézeng. Az égen felhõ, a levegõben esõ, az egyik templomban egy zölddé vénült gyászlobogó, a krumpliköveken csatakos sár. Ez Székelyudvarhely. A Gorkij- hangulatok és Rembrandt-képek városa".

Mindezek ellenére megállapíthatjuk: a dualizmus kora Székelyudvarhely fejlõdésének leglendületesebb idõszaka, polgárosodásának és urbanizációjának döntõ szakasza, mely a belváros mai arculatát is alapvetõen meghatározta.

A XVIII. századi város

A XVIII század végére Székelyudvarhely már valóságos utcahálózattal rendelkezett: a már ismert Botos, Varga, Darabont, Szentimre és Piac utcák mellett megjelenik a Fûz utca (a fõtér környékén), a Vár utca, a Küküllõ felé vezetõ Új utca és a Malom utca.

A XVIII. század elején a várost megviselték a háborúk és fõleg a pusztító pesti járványok (1708-1712, 1717-1720), de gazdasági élete ezután ismét fellendül. Ezt a fellendülést tükrözik barokk emlékei: az 1712 és 1779 között épült ferencrendi templom és kolostor , a református kollégium régi épülete ( 1770-1771), a református templom (1780-1781) és a római katolikus plébániatemplom (1787-1793).

Második világkorát élte a XVIII. század végétõl a céhes élet is: 1779-ben az asztalosok, 1803-ban a kalaposok, az 1840-es évek elején a szíjgyártók, 1856-ban a cipészek, 1862-ben pedig a földmûvesek, fuvarosok és ácsmesterek alapítanak önálló szervezetet. Tovább bõvült az utcahálózat, a város 1826-ban kelt leírása említi a mai Márton Áron tér helyén húzódó Szent Miklós utcát, a ferencrendi kolostor melletti Barátok utcáját, a Küküllõ közelében, a jelenlegi Tomcsa Sándor utca helyén a Cigány utcát. 1804-ben került tetõ alá a tímárok , csizmadiák, fazakasok és mészárosok "áruló színe" ( áruháza, ahogyan ma mondanánk ), 1828-29-ben a régi "Városháza" , 1817 és 1819 között kikövezték a fõ útvonalakat, 1798-tól 1831-ig pedig a fõtéren, illetve a Botos, Bethlen és Szentimre utcákban 13 emeletes kõ- és téglaház épült

A századfordulótól korunkig
A fejlõdés azonban sajnos hosszú idõre megrekedt a századfordulón elért szinten. A két világháború között Udvarhelyen 920 "iparvállalatot" tartottak számon, ez megtéveszthet, ha nem tudjuk, hogy egy vállalatra átlag 2 alkalmazott jutott. Fokozatosan csökken a lakosok száma is: 1910-ben 10.244, 1930-ban 8.158. Ez az idõszak, amikor egyetlen méltó középület sem épült. Példa értékû viszont, hogy a mûkedvelõ színjátszás, a dalegyleti hagyományok tovább virágzanak. 1921-ben írta a korszak legjelentõsebb helyi lapja, a Székely Közélet: "Mûvelõdési elõadások, szórakoztató és tanulságos felolvasások, estélyek, táncmulatságok hónapok óta egymást érik nálunk. Éppen úgy, mintha a legboldogabb idõket élnõk, nem lenne gazdasági válság".

A második világháború után beköszöntõ szocializmus itt is egy ellentmondásokkal teli, körülményesen summázható kort jelentett. Megnégyszerezõdik a városlakók száma, de elnéptelenednek a környékbeli falvak. A vidékrõl beözönlõ, proletárrá lett emberek jelentõs hányada képtelen igazi városlakóvá válni: a falu viselkedési szokásait már nem tiszteli, a városiakat nem hajlandó elsajátítani. A szomszédos Bethlenfalvát és Kadicsfalvát 1952-ben a városhoz csatolják, de az urbanizáció csupán a zöldségeskertek rovására terjeszkedõ, amúgy kietlen külsejû Bethlen lakótelep révén tör be oda. Az új lakótelepek - a Tábor, a Bethlen - több ezer család lakásgondjait oldották meg, de ugyanakkor elvonták a belvárosban addig honos polgári réteget (illetve ennek leszármazottjait), így a város legpatinásabb részét az igénytelen, deklasszált elemek vehették birtokukba. Megszületik a nagyipar, de az évtizesünkben beköszöntött szabad verseny feltételei között a vállalatoknak csak egy része találta meg a helyét. Pozitívuma volt viszont a maga idején e folyamatnak, hogy bár hozzájárult a környék elnéptelenedéséhez, jelentõs mértékben csökkentette a távoli vidékekre történõ székely elvándorlást.

Rendkívül hasznára váltak és lesznek a településnek az ekkor épült szociális-kulturális, illetve sportlétesítmények: a mûvelõdési ház, az új iskolaépületek, a városi korház, a stadion, a sportcsarnok. Ezek is részét képezik annak a több évszázados örökségnek, melynek birtokában méltán bizakodhatunk, hogy az átmenet nehézségei elmúlnak, és Székelyudvarhely ismét virágzó település lesz, ahol a múlt patinája és a gazdasági prosperitás összhangra talál.